A műhelymunkára Romániából érkeztek partnereink. Mind a Mozgáskorlátozottak Bihor Megyei Egyesülete, mind az Asociatia Microregionala Banat Ripensis de Dezvoltare a Localitatilor szervezet képviseltette magát.

A műhelymunka előtt kiosztásra került az elkészült kutatási zárójelentés valamint a szakmai módszertani összegzés.

A szakmai vezető ismertette a kutatási zárójelentés főbb megállapításait.

A mozgáskorlátozottak munkavállalási igényével kapcsolatban abban megegyeznek a megkérdezettek, hogy jellemzően erős az igény a munkavállalásra.

Ennek egyik főbb motivációjaként jelenik meg a bevételek alacsony szintje, amely nem teszi lehetővé a vágyott szintű életvitelt. „Én azt gondolom, hogy az igény erős, hiszen mint fogyatékkal élők a rokkantsági járadék vagy rokkantsági ellátás nagyon alacsony összegű.” (3. számú interjú)

„Véleményem szerint a mozgáskorlátozottak ugyanúgy teljes életet szeretnének élni, mint egészséges társaik, mindenféleképpen afelé kellene gondolkozni, hogy tehát az igényeik afelé alakulnak, hogy munkát tudjanak vállalni, főleg azért nekik is megvannak az álmaik, vágyaik, hogy miket szeretnének elérni és azt egy segéllyel,

egy nyugdíj jellegű bevétellel nem igazán fogja tudni megteremteni.” (7. számú interjú)

További motivációként merül fel az önállóság, tettvágy, hogy a mozgáskorlátozott személy is teljes értékű, hasznos embernek érezhesse magát, nem csupán másodszintű állampolgárnak. Ezt egészíti ki a családról való leválás, önállósodás igénye.

„Szerintem erős az igény a munkavállalásra, tehát szeretnének sokan dolgozni, főleg azért, mert hasznosnak kell érezni magát az ember, hogy mondjuk, egy normális életet tudjon élni, ehhez mindenképpen szükség van arra, hogy hogy dolgozzon vagy valami aktív részese legyen a társadalomnak, úgyhogy erős az igény a munkavállalásra” (11. számú interjú)

„A fiatalok körében a munkavállalás, mint olyan szülőkről való leválás az önálló életkezdés egy jelentős záloga.” (3. számú interjú)

„És én otthon […] beszűkültem, hogy nem voltam emberek között.” (8. számú interjú)

A családról való leválás mozzanata azért is kiemelten fontos, mert a család is lehet a munkavállalás korlátja, hiszen a megváltozott munkaképességű személyt gyakran túlságosan féltik és óvják, ezzel – akaratlanul is – gátolva társadalmi integrációjukat. Vagy éppenséggel a családban betöltött kulcsszerep lehet a munkavállalás gátja.

„Másrészt a családok óvó-védő funkciója is hozzásegíti ahhoz, hogy ha ő munkát is vállalna esetleg, akkor szülők visszatartják, féltik.” (3. számú interjú)

„Az a családi háló, amihez tartozik, az új feladatokkal ruházza fel, ezek az emberek, a családi munkabeosztáson belül, arányon felül nagyobb munkafeladatokat vállalnak. […] utána ez az elhelyezkedésüket rendkívül rontja, mert ha otthon tudom maradni az unokával és a gyerekkel és satöbbi, akkor a családon belüli szerepköre megerősödik és ez jelentősen biztonságot ad számára, nehezen lehet utána ebből a pozícióból kimozdítani.” (2. számú interjú)

Természetesen a munkavállalási igények, preferenciák is változhatnak idővel. Egyrészt a fiatalabbakban erősebb a vágy, ambíció magasabb jövedelem szerzésére, míg az idősebb korosztály számára a biztos bevétel képvisel nagyobb értéket. Másrészt az is előfordul, hogy a munkahelyen szerzett esetleges kellemetlen tapasztalatoknak köszönhetően csökken a munkavállalási igény erőssége.

„Hogyha 50-55 évnél fiatalabbakról beszélünk, akkor erőteljesebb ez az igény. Ha fölötte viszont, főleg akkor, hogyha ez a mozgáskorlátozottság ez balesetből vagy egyéb okokból úgy alakul ki, […] és az illetőnek van komplexe, tehát megkapja azt az orvosi felülvizsgálatra azt, aminek következtésben pénzügyi támogatásban részesül, akkor ez a motiváció meredeken visszaesik. Ugyanis onnantól kezdve erőssebbé válik az, hogy a megítélt pénzbeli juttatást nem akarja elveszíteni, kockáztatni.” (2. számú interjú)

„Szerintem általában sokan vannak úgy vele, hogy amikor megkapják az első buktatókat, akkor van, hogy hagyják is a viharba az egészet.” (11. számú interjú)

„[A mozgáskorlátozott] amúgy is sokkal érzékenyebb, sérülékenyebb, tehát ha nem sikerül neki az első ilyen próbálkozás, akkor őt tartósan elveszítjük a munkaerőpiacról.” (2. számú interjú)

„Ami a munkaerőpiacon feltétlenül fontos [az] a kiszámíthatóság, hogy ő mindig 8 órára jelenjen meg ilyen alkalmas öltözetben, ápolt külalakkal. Hát az idő múlásával […] erre a szintre való visszatérés is okoz problémákat.”(2. számú interjú)

Az állam szerepét tekintve egyfajta kettősséget látunk. Egyrészt a 2010-es évek elejének változásai következtében egyre több mozgáskorlátozott terelődött a munkaerőpiac felé, másrészt bizonyos intézkedések éppen korlátozhatják a nyílt munkaerőpiacra kerülést.

„Azért megvan a hogy is mondjam az állam részéről az a hajlandóság, hogy próbálja igenis a mozgássérülteket, meg hát egyáltalán a megváltozott munkaképességűeket a munka világába visszahozni, mert tulajdonképpen ez ’12-ben elég keményen beindult ez a dolog.” (6. számú interjú)

„Ugye nagyon rossz a magyar törvényi szabályozás, mert az emellett a pénzügyi juttatás melletti munkavállalást az egy felsőplatformmal lefojtja, magyarul tulajdonképpen az ezen túl megszerezhető munkajövedelemnek a megszerezhető értéke maximalizálva van. Ez arra kényszeríti őket, hogy valamilyen alternatív foglalkoztatási elhelyezkedési formákat válasszanak, ami dominál, találni saját magunknak. De ugyanakkor szomorú a kép, mert nagyon alacsony szinten vannak ezek a pénzügyi juttattatások, alacsonyan van a jogszabályból meghatározott jövedelem maximumértéke is. Úgyhogy kialakult a körükbe az elmúlt években egy úgynevezett foglalkoztatási szegénység a mozgáskorlátozottság körében, dolgoznak, de a megszerezhető jövedelem és a kapott pénzbeli juttatás együttesen sem olyan mértékű jövedelmet biztosít számukra, ami tisztességes megélhetéshez elegendő lenne.” (2. számú interjú)

A munkaerőpiaci lehetőségek tekintetében alapvetően a keresleti oldal jelentette opciók mennyiségi és minőségi dimenziók mentén történő megítélését is elvégezték az interjú alanyai. A mennyiségi dimenziót jellemzően elégségesnek, de javíthatónak tartják. Több interjúban is visszatér, hogy egy cég inkább anyagi terhet vállal, semmint hogy megváltozott munkaképességű személyt alkalmazzon.

„A másik az elfogadás, mégpedig azért, mert valóban úgy gondolják egyébként a nyílt munkaerőpiaci vállalkozók annak ellenére, hogy egyéként igazából 25 fő után föl kellene venni egy fogyatékkal élőt [..] de inkább nem veszik fel, mert úgy gondolják, hogy akár mozgáskorlátozott, akár bármilyen fogyatékkal élő ember, ő nem képes, illetve többször megy el betegszabadságra egy évre, mint egy ép ember.” (1. számú interjú)

Ugyanakkor megemlítik, hogy ez alapvetően kisebb cégekre vonatkozik, a nagyvállalatok igyekeznek a kvótának megfelelő számú megváltozott munkaképességűt felvenni, ugyanakkor ez nem feltétlenül sikerül.

„[Az egyik magyar nagyvállalatnak] van egy rendkívül erőteljesen kidolgozott policy-e ennek a helyzetnek a kezelésére, és meg sem tudják közelíteni a kvótájukat, tehát nem tudnak annyi embert felvenni, hogy megússzák ezt a büntetőadót. A nagyok erre törekednek, a felmérésünk kiterjedten élelmiszeripari vállalata is, ott sem tudják a kvótát meg sem közelíteni, pedig ott is van szándék rá, mert nem csak látványszinten programok lennének, nagyon kevés az olyan szerencsés összetalálkozás, amikor egy alkalmas munkavállaló és a felkínált munkakör összetalálkozhatnak. (2. számú interjú)

Mindezt erősítik azon megállapítások, hogy szinte mindenki tud – valamilyen – munkát találni, még

ha nem is végzettségének, szakértelmének, illetve kedvének megfelelőt. Ennél fogva, akinek

nincsenek a munka jellegével kapcsolatosan speciális elvárásai, az valószínűleg tud dolgozni. Az viszont rendre előkerült az interjúk során, hogy sajnálatos módon a mozgáskorlátozottaknak felkínált állások nem feltétlenül tekinthetők minden szempontból megfelelőeknek.

„Van egy olyan talán tapasztalat vagy megérzés, hogy aki akar, annak a zöme már elhelyezkedett. Vannak olyanok is az én meglátásom szerint, akik nem is kívánnak.” (4. számú interjú)

„Szerintem nagy-nagy eséllyel igyekszik a lehetőségeihez, meg képességeihez, képzettségéhez mérten elhelyezkedni, sajnálatos módon van benne olyan dolog, hogy ez nem igazán találkozik mindig a kereslet meg a kínálat, mert az az igazság, hogy a kínálat meglehetősen behatárolja a lehetőségeinket meg az elhelyezkedésünket” (6. számú interjú)

Jellemző panasz volt a munka-kínálattal kapcsolatban, hogy alapvetően fizikai munkavégzésre keresnek megváltozott munkaképességűeket, holott ők gyakran magasabb végzettséghez köthető állások betöltésére is alkalmasak lennének. Ez egyrészt közvetlen módon a végzendő munka jellege miatt is zavaró, ugyanakkor sokak számára annak a jele is, hogy a mozgáskorlátozottak szellemi képességeit nem ismerik el megfelelő mértékben.

„Ezek a szervezetek általában ugye fizikai munkát végeztetnek a megváltozott munkaképességűekkel, amit igazán, tehát attól, hogy valaki megváltozott munkaképességű nem biztos, hogy mindig ezt szeretné végezni, hiszen volt nekünk kerekesszékes informatikusunk. Tehát nem függ össze a mozgáskorlátozottság azzal, hogy ők csak ilyen […] fizikai munkát tudjanak végezni. (1. számú interjú)

„Azt látjuk, hogy az előítéletek nagymértékben rontják a beilleszkedési lehetőségeket. A megváltozott munkaképességűek és azon belül a mozgáskorlátozott emberek alapvetően azonosítják az alul redukált, alacsony iskolai végzettségű és vagy fogyatékos, ami ugye nem azonos halmazok fogyatékos emberekkel, ugyanúgy hozzákapcsolódik, ha már mozgáskorlátozott, akkor már az értelmi képességeivel is baj van. Úgy ennek az eredményeként ezekből premisszáiból azt a konklúziót eredményezzék ezek az előítéletek, hogy kifejezetten alacsony iskolai végzettséghez kötődő munkaköröket ajánlanak fel számukra. Nem feltétlenül az értékteremtő munkahely jellemzőit, az udvaros, a takarító, az egyéb dolgok. Inkább a könnyű fizikai munkák irányába mutat ez a dolog, mint a szellemi munkák vonatkozásába. Az előítéletek akadályozzák a foglalkoztatást.” (2. számú interjú)

A munkavállalók anyagi motivációján kívül az interjúalanyok az egyre inkább jellemző  munkaerőhiányban is látják a foglalkoztatási helyzet javulását munkavállalói oldalon.

„Munkaerőhiány van, ez is kényszeríti őket valamilyen szinten arra, hogy esetleg megváltozott munkaképességűeket is alkalmazzanak, vagy nagyobb számban alkalmazzanak, mint egyébként és én úgy látom, hogy azért most már igyekeznek, igyekeznek minél többet.” (6. számú interjú)

„Hogyha munkaerőhiány van, akkor mindenféleképpen szükség van munkatársakra, hogyha ezt egészséges munkavállalókkal nem tudják feltölteni, akkor másodlagos megoldásként szóba jöhet a megváltozott munkaképességűek, illetve a mozgáskorlátozottak alkalmazása.” (7. számú interjú)

„Ugye munkaerőhiány van pillanatnyilag, mondjuk egy-két éve, meg ki tudja, hogy meddig, most szárnyalunk őrült módon és most nagyobb hajlandóság van, például egy jól képzett munkaerőt felvenni [..] és kisebb, tehát nem baj, ha mozgáskorlátozott mondjuk. Ezért most a gazdasági helyzet miatt, most könnyebb elhelyezkedni.” (11. számú interjú)

A kedvező általános helyzet ellenére azonban detektálható egy olyan célcsoport, amelyben megtalálható az igény a munkavállalásra, azonban sajnálatos módon – például lakóhelyük, vagy speciális egészségi állapotuk miatt – nem tudnak elhelyezkedni. „Mi azt tapasztaljuk, hogy azok, akik már fiatalon fogyatékkal élnek, azoknak tényleg olyan mértékű az egészségkárosodása, egészségromlása, hogy ez hátrányt jelent a munkavállalásban a munkaerőpiacon. (3. számú interjú)

A munkalehetőségeket tekintve az interjúalanyok fizikai környezet okozta nehézségeket említették. Alapvető igényként jelent meg az akadálymentesítés, a munkahely és a munkaállomás megfelelő megközelíthetősége, ergonomikus kialakítása.

„Ne legyenek olyan kihívások, hogy ő nem tud bejönni, nem tud bejutni a munkahelyére. Tehát, hogy meg legyen maga a gyakorlatilag az épületnek az akadálymentesítése, fizikai akadálymentesítése. (1. számú interjú)

Elengedhetetlen, a fizikai és ergonomikus akadálymentesítés, tehát a kapcsolókat érje el, kilincseket érje el, a tolóajtókat tudja kezelni, a munkaállomás legyen úgy kialakítva, hogy ő kényelmesen elférjen, ez valóban elengedhetetlen. (3. számú interjú)

Gyakori tapasztalat, hogy az akadálymentesítéssel kapcsolatos követelményeknek nem minden munkáltató felel meg teljes mértékben, még azok közül sem feltétlenül, akik előszeretettel alkalmaznak megváltozott munkaképességű személyeket.

„Hát tulajdonképpen a munkahelyek nagy része nem akadálymentesített, ezt nyugodtan kimondhatjuk.” (7. számú interjú)

„Nincsen minden munkahely akadálymentesítve, tehát hogyha kerekesszékkel közlekedik vagy mankóval vagy támbottal, akkor nem mindenhol tud közlekedni [..] a mosdók, wc-k kialakítása, az akadálymentesítése az elég sok kívánni valót hagy még maga után.” (6. számú interjú)

„A probléma ott kezdődik, hogy mozgáskorlátozott embereknél sajnos, tehát sem az épület, sem a mosdó, illetve hát az egyéb szociális helységek nem megfelelőek nekik, illetve még arról nem beszélve, hogy maguk a munkaállomások sem.” (1. számú interjú)

Szerencsére ellentétes példa is akad, így előfordul az is, hogy egy mozgáskorlátozott személy különösen értékes a cég számára, és miatta történnek átalakítások, az ő igényei mentén végeznek kisebb építési munkálatokat.

„Van olyan ismerősöm, aki [egy közmű vállalatnál] dolgozik például mérnökként, ő már elég régóta ott van, mondjuk ő egy abszolút pozitív példa, hogy megcsinálták direkt neki, […] hogy be tud menni az udvarról, meg kialakítottak neki a földszinten egy irodát.” (11. számú interjú)

A megfelelő munkahelyi környezet ugyanakkor nem feltétlenül merül ki az akadálymentesítésben, lehetnek a munkavállalónak olyan betegségei is, amelyek miatt speciális munkahelyi környezetet igényel.

„Hát mondjuk, szerintem az is számít, hogy […] milyen tisztaság van bent, vannak asztmások például, tehát milyen a környezet, szerintem […] ez fontos.” (8. számú interjú)

Továbbá érdemes azzal is tisztában lenni, hogy a munkahely távolsága, a munkahelyre való eljutás nehézsége is olyan jelentős akadályokat gördíthet a mozgáskorlátozott munkavállalók elé, amelyek nem vagy csupán korlátozott mértékben érintik a nem megváltozott munkaképességű alkalmazottakat.

„Már eleve a lakásból való kijutás az sok esetben problémás, például a társasházaknál a lépcső és a lift beszerelése, főleg a régi polgári lakásoknál, ahol a lift az teljesen kialakíthatatlan. Utána a járdák állapota, a közlekedési eszközök. Elég sok alacsony padlós jármű van, de műszaki meghibásodás miatt kimaradhatnak, tehát akkor eleve késik a munkahelyéről.” (3. számú interjú)

„Problémát jelenthet nekik a bejárás, például esős, csapadékos időben kerekesszékkel közlekedni, télen, ha nagy hó van, nem igazán tudnak dolgozni, mert nincsenek eltakarítva a járdák, le vannak jegesedve; azonkívül van, hogy támogató szolgálat szállítja esetleg őket […] de ez nem igazán jellemző, mert nem igazán lehet összekötni az ide beérkező időpontját meg a támogató szolgálatnak rendelkezésére álló idejét.” (10. számú interjú)

A megkérdezettek egyet értettek abban, hogy a kollégák (illetve a felettesek) mozgáskorlátozottak felé tanúsított viselkedése, a munkahelyi légkör jelentősen befolyásolja, hogy miként érzik magukat a mozgáskorlátozottak a munkahelyükön. A legnagyobb akadály az az, hogy befogadó jellegű, milyen a szervezeti kultúra állapota, tehát annál a vállalkozásnál vagy szervezetnél vagy hivatalnál egészséges vagy kevésbé egészséges mentális állapotok uralkodnak vele kapcsolatosan. A kollektíva milyen, nem is feltétlenül a vezetés (2. számú interjú)

„A munkahelyi kollektíva hozzáállása, ez szokott a tapasztalatok alapján problémát jelenteni, hogy nem megfelelően érzékenyek, azt figyelik, hogy na mert késhetsz, te hamarabb elmehetsz, te kevesebbet dolgozol.” (3. számú interjú)

„A kollektíva is sokat jelent, hogy most milyen a közösség, hogy befogadja, nem fogadja be. Ezen is sok múlik és akkor ez által mindjárt a munkakörülmények is mindjárt másként alakulnak, ha jó közösségi, jó csapat van.” (6. számú interjú)

A megváltozott munkaképességűek beilleszkedése, a többi munkavállalóval történő összecsiszolódásuk központi intézkedésekkel is javítható.

„Egy nagyon jó példát tudunk itt Szegeden mutatni, szintén a védett foglalkoztatás és a nyílt piacinak a határterültéről, hogy van egy belső tranzitállás, felvesznek embereket, alkalmazzák őket, és akik be tudnak illeszkedni, azokat gyártó sor mellé tudják áthelyezni és a gyáron belül egy-két lépcsőben tudják ezt a beilleszkedést segíteni. Modellértékű lehetne, de nem igazán terjedt el ez a gyakorlat.” (2. számú interjú)

[Kellene] ilyen közös programokat csinálni az egészségesek meg a mozgáskorlátozottakkal, hogy baráti kapcsolatok alakuljanak ki, hogy tudják tolerálni […] a beteg embereket. Igen, szerintem ez nagyon fontos. (8. számú interjú)

A mozgáskorlátozottak általános igénye, hogy őket ne másodlagos munkavállalóként, hanem teljes értékű foglalkoztatottként kezeljék munkahelyükön, emberként bánjanak velük, megfelelő hozzáállással segítsék őket.

„Hát, mint mindenkinek ugye minden munkahelyen egy jó munkahelyi légkörre, tekintsék ugyanolyan munkaerőnek, mint az összes többit, mint aki nem él együtt ilyen hátrányos munkakörülményekkel. És a munkahelyen is úgy értékeljék, ahogy egy egészséges embert. (4. számú interjú)

„Őt ne fogyatékosként fogadja be a munkahelyi kollektíva, hanem mint embert.” (3. számú interjú)

„Attól, hogy ő kerekesszékes, ő ugyanolyan 100%-os munkát tud mondjuk egy számítógépen végezni, vagy bárhol.” (10. számú interjú)

Bár – mint az a későbbiekben bemutatásra kerül – valóban szükség van egyfajta toleranciára a megváltozott munkaképességű munkavállalókkal kapcsolatban, a megkérdezettek egyet értettek abban, hogy ők az átlagos munkavállalókhoz képest lojálisabbnak tekinthetőek.

„Meglátásom szerint, hogyha bekerülnek egy akármilyen cégbe egyébként, legyen egy rehabilitációs munkahely, legyen akár piaci munkahely, ők mindenáron meg szeretnék állni a helyüket. Nekem ez a tapasztalatom, mint valamikori rehabilitációs mentornak.” (1. számú interjú)

„Illetve azt tapasztaljuk, hogy a megváltozott munkaképességűek, a fogyatékkal élők, ha bekerülnek egy munkahelyi kollektívába, akkor sokkal lojálisabbak. Sokan terápiaként tekintenek a munkavégzésre, hogy itt jó vagyok, itt meg tudok felelni ez az önbecsüléshez és mindenhez hozzájárul és törekszenek arra, hogy ezt ne is veszítsék el.” (3. számú interjú)

„Kiderült, hogy ezek az emberek teljesen ugyanolyanok, mint az egészséges társaik és hálásak azért, mert munkát kapnak, hálások azért, mert meg tudják valósítani azt, amit meg kell valósítani egy nap során.” (7. számú interjú)

„Sokan akarnak dolgozni, és kevesen vannak, akik foglalkoztatni akarnak megváltozott munkaképességűeket. Így aztán vagy olcsóbban tudja foglalkoztatni vagy egy a céghez lojálisabb munkavállalót fog kapni, mint akárki más. […] Nagy valószínűséggel ott fog maradni, mert valószínűleg kevés olyan hely van, aki foglalkoztat például mozgássérülteket vagy megváltozott munkaképességű embereket, úgyhogy ilyen szempontból ez mindenképpen motiváló tényező lehet” (11. számú interjú)

További előnyként merül fel, hogy a megváltozott munkaképességűek bizonyos hozzáadott értékkel tudják gazdagítani a munkahelyet, és a kollégák is tudnak tanulni tőlük, ráadásul bizonyos munkára akár alkalmasabbak is lehetnek társaiknál.

„Főleg a fogyatékkal élőkre jellemző, hogy nagyon kreatívak a munkamegoldási stratégiáik és a nagyon sokat lehet tőlük tanulni, hogy ilyen nehézségek árán mégis hogyan lehet teljes életet élni. És ez egy nagyon pozitív folyamat, főleg, ahogy a fiatalok betanulnak a munkahelyre, abba a munkakörbe alkalmazkodnak, kinyílik számukra a világ, tehát ez tényleg nagyon érdekes és nagyon emberi vonulat.” (3. számú interjú)

„Őket nem zavarja, hogy 6 órán keresztül fába szöget kell vernie, cirokseprűt kell kötnie. Jobban viseli ezt a monotonitást, még lehet, hogy egy picit meg is nyugtatja, mint egy átlag munkavállalót.” (5. számú interjú)

„Bizonyos szempontból alul vagyunk értékelve, tehát éppen a helyzetünkből adódóan lehet, hogy futni, szaladni nem tudunk, de [..] gondolkodás, beszédkészségből egy Office, telefonos, vagy bármi egyéb szolgáltatást, én, lehet, hogy nagyképű, de úgy gondolom, hogy egy mozgássérült a belső indíttatásból alkalmasabb, mint aki beesik az utcáról.”

Kétségkívül akadályt jelenthet a mozgáskorlátozottak korlátozott mobilitása, éppen ezért érkezett azon javaslat, mely szerint egy dedikált munkahelyi segítő bevonásával a mozgáskorlátozottak válláról a számukra legtöbb problémával járó feladatok terhét le lehetne venni, így ők saját feladatuk ellátására tudnának koncentrálni, olyan tevékenységekre, amelyek nem igényelnek helyváltoztatást. További segítség volna a helyben is elérhető gyógytornász, de ennek meglétét már az álomkategóriába sorolta az ezt javasló interjúalany. „Ha munkáltató meg tudja magának engedni, akkor munkahelyi segítőre én azt gondolom, hogy szüksége lehet. Az irodai ügyviteli munkákra gondolunk, hogy nyomtatni kell, fénymásolni kell és azokat a kinyomtatott dokumentumokat elhozni vagy magasabb szekrényekbe kellene ezt lefűzni, akkor legyen egy segítője, aki nyilván nem az ő nem munkáját végzi el, csak ezeket a fizikai munkákat hidalja át.” (3. számú interjú)

„Persze itt előjöhetnek ilyenek, hogy például el tudjak menni rehabilitációra. Vagy mondjuk az, hogy tényleg ideális világban gondolkodunk, hogy legyen egy gyógytornász, […] biztosítson […] a cég mondjuk ilyen lehetőséget. Ez tényleg akkor már lilaköd. De ha már elengedi az az ember a fantáziáját, akkor ez ilyen rettentő nagy pozitívum lenne. […] Akkor ott van egy gyógytornász és van egy tornaterem, ahol karban lehet a mozgássérült munkavállalót vagy munkavállalókat. És akkor az meg aztán az ugye már egy munkáltató szempontjából is tök jó, hogy akkor ott helyben meg tudják csinálni a munkavállaló, […] nem fog elmenni egy rehabilitációra évente 3-4 hétre, és hogy nem lesz annyi problémája az akármilyen testi fogyatékosságával adódóan, ami miatt kiesik a munkahelyről, vagy munkából akármeddig is. (3. számú interjú)

Több interjúalany panaszkodott a munkáltatók nem megfelelő hozzáállására, arra, hogy a mozgáskorlátozottak néha úgy érzik, esetleg éreztetik velük, hogy egyfajta holtteherként vannak jelen az adott szervezet munkavállalói között.

„A piaci munkaadók hozzáállása sok esetben negatív.” (1. számú interjú)

„Elég sok sztereotípia van, meghatározó, ha mozgáskorlátozott, akkor az hülye is, hogyha mozgáskorlátozott, akkor azzal csak baj lesz.” (2. számú interjú)

„Azt gondolom, hogy a munkáltatók oldaláról, hogyan mondjam, egy kalap alá van véve és egy sablon van húzva a megváltozott munkaképességűekre egyáltalán. Tehát gyakorlatilag mindenkit olyannak ítélnek meg, aki mindenben segítségre szorul és sok esetbe emiatt nem is vállalják.” (4. számú interjú)

„Nagyon szeretik a fogyatékosságokat kapcsolni az emberek, én általában megkapom, mint mozgáskorlátozott, az értelmi akadályozottságot is hozzá szokták dobni, tehát igazából az, hogy bizonyítani kell, hogy egyenrangú fél legyen az ember alapból. Ha én odateszem a bizonyítványomat a másik ember mellé, akinek ugyanaz a bizonyítványa, akkor én leszek, biztosan én leszek a rosszabb szakembernek nézve […]. És kell egy sor bizonyítást tenni az embernek, hogy lehet, hogy bottal jár vagy kerekesszékkel, de hogy […] értelmileg nem biztos, hogy kihívásokkal küzd.” (11. számú interjú)

Megjelenik ugyanakkor annak felismerése is, hogy a többi megváltozott munkaképességű, fogyatékossággal élő személyhez képest a mozgáskorlátozottak munkaerőpiaci helyzete relatíve jónak mondható. „Persze a mozgáskorlátozottak ebből az összehasonlításban előnyben vannak, mind a vakokkal mind a pszichiátriai betegekkel szemben, szívesebben alkalmaznak egy mozgáskorlátozott embert, ez egészen biztos, szívesebben teremtik meg a hozzákapcsolódó foglalkoztatási feltéteket, de még mindig azt látom, hogy mindig

nagyon ellenállás van, hogy ez többletmunkával jár.” (2. számú interjú)

A fent leírt jelenségnek több oka is lehet, melyek közül kiemelkedik a megváltozott munkaképességű személyek foglalkoztatásával kapcsolatos tapasztalatok és a rendelkezésre álló információk hiánya, valamint a többletfeladatoktól való félelem.

„A legtöbb vállalkozó nem igazán szívesen foglalkoztat mozgáskorlátozottakat, de nem csak mozgáskorlátozottakat, hanem egyéb fogyatékkal élőket sem, mert igazán nem ismerik […] mivel lehet kompenzálni azt, hogy ők milyen fogyatékkal élnek, milyen egyéb szükségletük van az egyéb munkavállalók szükségletein felül. Félnek ezektől a területektől, mivelhogy nincs semmilyen információjuk, ezért inkább nem is mennek bele, ha van egy egészséges versenytárs, azokkal a kvalitásokkal, leginkább az egészségeset fogják választani, mert az az egyszerűbb. (7. számú interjú)

„Számos esetben tapasztaltam azt, hogy a számviteli osztályon vagy egy kisebb vállalkozáson, hogy egy könyvelő azt tanácsolta a vállalkozónak, hogy nem kell ezzel foglalkozni, egyszerűbb befizetni a büntetőadót. Jó, mert neki csak többletmunkája van, a könyvelőnek is többletmunkája van az ezzel kapcsolatos munkaelszámolásokkal és senki nem akarja ezt a többletmunkát jelen pillanatban elvégezni, nem is igazából van forrás, hogy miből lehetne honorálni vállalaton belül.” (2. számú interjú)

„Az volt a probléma, hogy mi lesz, oké mozgássérült, akkor most tologatni kell, vagy törölgetni kell, folyik a nyála, nem folyik a nyála, abszolút semmi halvány sejtésük nem volt arról, hogy egy mozgássérült embernek milyen problémái lehetnek. Vagy mi az, ami segíteni kell, vagy nem kell segíteni. […] Ezeknek a korlátoknak a leküzdése így munkavállalói szempontból is nagyon fontos lenne, […] hogy egyszerűbben tudjunk oda kerülni, hogy egyáltalán, hogy lehetőség legyen bizonyítani. Tehát ezek a fejben lévő korlátokat szerintem a legnehezebb lebontani, mint azokat, amik fizikai korlátok.” (11. számú interjú)

„Eleinte én is féltem azoktól, hogy hogy tudok megbeszélni egy tárgyalást, hogy tudunk leülni, hogy tudunk elmenni egy valahova. És kiderült, hogy ezek az emberek teljesen ugyanolyanok, mint az egészséges társaik és hálásak azért, mert munkát kapnak, hálások azért, mert meg tudják valósítani azt, amit meg kell valósítani egy nap során.” (7. számú interjú)

Az empátia kiemelten fontos tényező, ugyanis a tapasztalatok alapján gyakran egy szervezetnél kulcspozícióban levő személy pozitív hozzáállásának köszönhető, hogy az adott munkáltató számos megváltozott munkaképességű személyt foglalkoztat. A második rendű [motivációjuk] pedig személyes természetű, tehát ha felsőbb vezetésben vagy HR vonalon valaki személyes érintett, mert a családtagjai között van olyan, vagy a közeli barátai között van mozgáskorlátozott és ő már […] átment ezen a mentális fordulaton, hogy leszámolt a saját korlátaival és a saját sztereotípiáit leszámolta, abban az esetben az egy áttörés az egész szervezetre vonatkozóan. És azt látjuk és a [szervezet által végzett] vizsgálat is azt bizonyította, hogy amikor ezek a humánszakemberek átmennek egy másik szervezetekhez, akkor viszik magukkal [ezt a gondolatot, hozzáállást]. (2. számú interjú)

„Az nagyon fontos, hogy a munkáltatónak legyen empátiája, ez alapvető dolog, mert ha nincs akkor nincs miről beszélnünk.” (8. számú interjú)

Természetesen vannak olyan területek, ahol valóban toleranciát, többletráfordítást, nagyobb odafigyelést igényel a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása. Mindez jelentős részben a nem kielégítő egészségügyi állapotra vezethető vissza.

„A mozgáskorlátozott emberek sokkal több esetben szorulnak orvosi ellátásra, kivizsgálásra, többször fordulnak orvoshoz, esetleg a betegség is közelebb, gyakrabban utoléri őket, ebből adódóan az is kialakul, hogy helyettesíteni kell őket, vagy éppenséggel […] valakinek teljesítenie kell az ő kieső teljesítményét is. Emiatt állandó konfliktusok forrásává válik a mozgáskorlátozottnak az az állása.” (2. számú interjú)

„Hát ugye nekik különböző szükségleteik lehetnek, attól függően, hogy milyen sérüléssel él együtt. Tehát itt gondolok arra, hogy gyakori a munkaközi szünetre van szüksége, étkezés több alkalommal, mozgásában korlátozott segítségre szorulhat esetleg.” (4. számú interjú)

„Hiszen ők nagyon sok esetben keringési problémákkal is küzdenek. Sok a megfázás a fölfázás veszélye, ennek a szövődményei is többhetes kórházi kezelést is igényelnek, ami szintén a munkaviszony megszűnéséhez vezethet.” (3. számú interjú)

„Nem mindenki tolerálja ezt, hogy beteg emberekkel van dolguk és az a lényeg, hogy minél többet dolgozzon, egészséges legyen, ne panaszkodjon. Mert ezért ezek az emberek szoktak panaszkodni, hogy ez fáj, az fáj, amaz fáj és ezt is tolerálni kell.” (8. számú interjú)

Több interjúalany által is említésre került, hogy bizonyos kontrollvizsgálatok miatt gyakrabban fordul elő távollét, amit a munkaadóknak tolerálnia kell, illetve szervezési feladat elé állítja a szervezetet.

„A megváltozott munkaképességű, azok elég speciális munkavállalói réteg végeredményében, mert nekik azért egyrészt orvosi vizsgálatokra különböző kontrollokra, erre-arra azért csak sűrűbben el kell menni, aztán a munkáltató részéről nem minden esetben van meg, hogy tolerálja ezt a dolgot.” (6. számú interjú)

„Mivel beteg emberekről van szó, időnként kontrollra kell menni. Orvosi ellátásban részesülnek, meg hát lehet, hogy sűrűbben is megbetegednek, tehát ezt tolerálni kell nagyon egy munkáltatónak, meg biztosítani azt, hogy eljusson az orvoshoz, meg ne legyen gond abból, hogy most hiányzik vagy nem jött dolgozni, vagy táppénzen van, vagy kórházba került.” (8. számú interjú)

Felmerült továbbá, hogy a munkahelyi baleseteknek nagyobb esélye van a megváltozott munkaképességűek esetében, tehát a munkáltató ezen a területen nagyobb kockázatot vállal, amennyiben a szóban forgó csoport tagjait alkalmazza.

„Én azt gondolom, hogy az első és legfontosabb az üzemi baleset veszélye, ezt nagyon nehéz leküzdeni [..]. Még ha munkáltatót sikerül is gazdasági szempontból, társadalmi szolidaritásból meggyőzni, hogy kell és nekünk van is olyan fogyatékkal élőnk, akinek vannak képzettségei, dolgozott már, van munkaerő piaci tapasztalat, fiatal csapatjátékos és minden, ami egy munkáltatót érdekelhet, akkor még mindig bejön az üzemorvos, aki azt mondja, hogy látom ezeket a komplex szakvéleményeket, ahol leírják, hogy se ülni, se állni, se feküdni nem lehet, akkor hogy akar ez itt dolgozni, két embert kell mellé állítani. Egyik vigyáz, hogy ne essen le a székről, a másik csinálja helyette a munkát. […] Ez a legnagyobb probléma szerintem.” (3. számú interjú)

A megjelentek az interjúban foglaltakra reagáltak. Kevés olyan pont volt, amit nem fogadtak volna el. A megállapítások, összegzések helyesnek bizonyultak